Hogy mostanáig miért nem írtam ?

Nem tudom. Olyan sokszor leültem és írtam, aztán kitöröltem és nem posztoltam semmit. Valahogy nem tudtam leírni mit is érzek, vagy gondolok. Pedig annyi minden történt.

Az esküvő ( ami sok pénzünkben lesz) áttervezve jövő évre…HALLELUJA!!!… addig csak összeszedjük a rávalót. A cég ügyei most sem mennek jobban, mint ezelőtt, de azt hiszem ebbe már beletörődtem. Felszólítás, végrehajtás, követeléskezelő…engem már semmi nem rendít meg.

A Faktoring jelentkezett másfél !!!! év után, úgyhogy jövő héten már házunk sem lesz. Nem mintha valaha is a mienk lett volna…A kocsit már megette a rozsda, mert nem tud megegyezni rajta a nav és bank..és még 3 milla hitel van rajta. És ő egy suzuki. És nem egyedi modell, és nem is aranyból van.

Na és a lényeg. Pár héten belül már külföldön leszek és idősgondozok. A németem még messze nem tökéletes, de állítólag majd kint megtanulom, mert muszáj lesz.

Viszont van valamim, ami évek óta nem volt : önbizalmam. Végre van valami, amit egyedül meg tudok csinálni, valami, ami csak az enyém. Én már úgy utáltam a vállalkozást, mert semmi részem nem volt benne, ( a férjem szerint pedig de ), és annyira kellett már valami változás az életembe. Hát most lesz, nem is kicsi…

Nem mondom, hogy nem aggódom. Sőt félek is néha. DE:  úgy éreztem már évek óta, mintha egy pocsolyában vergődnék, és nem bírok kimászni, nem visz út semerre. Most kint vagyok belőle és megyek előre. Aztán majd lesz valami… Remélhetőleg jobb, mint eddig volt.

A mostani verzió az, hogy havi váltásban leszek 4 hét itthon, 4 hét kint, ami még megoldhatóvá teszi, hogy a 16 éves gyerekem és az 50 éves férjem ne kallódjon el 🙂  A döntés közös a férjemmel, ő is tudja, hogy nincs más lehetőség. Itthon elmehetek dolgozni 3 műszakban 80 ezerért, ott ennek a többszörösét keresem, és itthon se látnának többet a 3 műszak miatt.

Hát mindenesetre kíváncsi leszek milyen lesz. Egy másik családnál lakni,egy másik országban, másik nyelvet beszélve… Izgalmas, ugyanakkor félelmetes.

De a kalandvágyó énem biztos magamban…néha… 🙂