Ez nem egy japán szó, nem is új jógafajta a “jógadóga”, hanem a közvélemény ítélete arról, aki depressziós lesz ( vagy hirtelen nagyot vált az életében. Pl ott hagy mindent és új életet kezd, ebben benne van az is, hogy lecseréli a férjét/feleségét/barátját stb.)

De maradjunk a depressziónál. A “falu” közvéleménye erről a : ” jódógába azt se tudja micsinájjon”. Mert könnyen ítélünk meg másokat, a felszínt látjuk csak, a külsőségeket. Persze, hogy irigyek vagyunk arra, aki gazdag, szép, akinek van férje, gyereke, akinek van munkája, aki mindig nyaralni jár stb. És nem is akarunk mást látni, az már nem érdekes, hogy  mennyire mű a mosoly,  mennyire leharcolt a boldog anya, és ki mennyit sír, amikor nem látjuk.

A depresszió kegyetlen gyilkos, a lélek gyilkosa. Okozhatja bármi, vagy semmi sem. Azok a leginkább depressziósak, akik nem mutatják, mert a (mű)mosoly, a (mű)jókedv mindig velük van. Ők az örök meghallgatók, mindenkit mindig meghallgatnak, társ, barát, szülő, tesó, orvosi váróban betegek…. De őket nem kérdezi senki soha. A legtöbb ember annyira örül, hogy valaki meghallgatja, hogy visszakérdezni már nem szokott. Ha mégis, a válasz egy könnyű mosoly, “kösz jól vagyok, nincs semmi baj”. És az emberek örülnek, megkönnyebbülnek, és tovább sietnek. A depressziós meg ott marad, félmosollyal az arcán.

Fánika kedves asszony. Ezt mondja róla mindenki. Bármerre jár, bárkivel beszél, mindig mosolyog, vigasztal, nevetésre fakaszt. Majd könnyed léptekkel továbbmegy, maga után hagyva egy kis jóérzést. Senki nem tudja pontosan mi ez, jókedv, megkönnyebbülés, felszabadultság ? Fánika ezt hinti el maga körül, mint egy tündér a varázsporát.

Fánikát különösen szeretik az idősek, a betegek és a gyerekek, de nincs olyan mogorva hivatalnok, aki fel ne kapná a fejét a kedves és teljesen véletlennek látszó megjegyzéseire :

“- Ó maga szegény, egész nap itt ül ebben a ragyogó napsütésben? Hát gyorsan adja ki azt a fránya igazolást, és menjen igyon egy kávét a kinti kávézóban!  ”      (Erre még egy alapjában véve undok ember sem tud rosszat mondani. )  

“- Hogy megy a suli a kisfiadnak ? …Ne aggódj minden rendben lesz, az én fiam is ilyen volt, de….” és anyuka már kicsit nyugodtabb, mert a más gyereke is volt így.

“Mama légy szíves edd meg ezt az epret. Nézd milyen gyönyörű piros, és nem üvegházi, a kertből hoztam, ez az amit még te ültettél. Amikor meggyógyulsz és hazaengednek, majd kisétálunk és meglátod.” Mama boldog és büszkén néz körül a kórteremben, nézzétek milyen menyem van, és reménykedik, miközben Fánika tudja nincs remény.

A gyerekek barátai mindig kapnak egy tányér ételt, egy kis beszélgetést, egy cinkos pillantást ” tudom ,hogy cigiztek, nem örülök, de nem hiszem hogy leszoknál attól, hogy szólok anyádnak” és azt gondolják az én anyám miért nem ilyen.

Barátnője hívja “már megint veszekedtünk Gyulával, mi lesz ebből, el fogunk válni?” sírdogál. “Ugyan már Gizi, Gyula sosem hagyna el, csak hallgasd meg, vigasztald, nehéz munkát találni, de tudod milyen ezermester, mindenhez ért, nem létezik, hogy nem kell sehová. Téged meg imád, és tudod….” duruzsol halkan.

A férj hazajön kiabálva, gesztikulálva telefonál, Fánika elrakja a ledobott kabátot, főz egy kávét és meghallgatja miért is e nagy hajcihő. Vacsorát főz, meghallgatja az otthonlévő gyermeket,telefonon beszél a messze tanulókkal, tv-t néz a férjével. Mire lezuhanyzik a férj már horkol.

Fánika lekapcsolgatja a villanyokat, elpakol, aztán sóhajtva leül. Csak néz valahová a semmibe,  lehervadnak tündérszárnyai, és folynak a könnyei. A varázsporból  ma sem jutott……