Napi 4 telefon nekem, 4 a férjemnek. A mama jönne haza. Apa még lázas és megy hasa.

-Mama : na mi újság ?

-én : semmi új

-mama: na hogy vagytok ?

-én: ugyanúgy

-mama: már csak RAJTATOK  múlik mikor mehetek!

-én : a víruson múlik nem rajtunk…

-mama: és mikorra lesz jobban ?

-én: nem tudom, de a háziorvos szerint én is elkaphatom, és ezt a hetet várjuk meg

-mama: hát nem tudom hol szedtétek ezt össze PONT MOST ?!

-én: talán járunk emberek között…

-mama: hát mindegyik barátnőmet felhívtam, de senki sem beteg.

-én: örüljenek neki

-mama: szerinted pénteken mehetek?

-én: a hetet ki kellene várni az orvos szerint

-mama: mit tud az az orvos? veszel fel szájmaszkot és kész.

-én: majd meglátjuk

-mama: pedig én már mennék!!!! úgy terveztem húslevest főzöl, meg jó lenne rántott hús is..

-én: a darabost nem tudod enni. ledaráljam a rántott húst ???!!

Komolyan mondom néha sírni tudnék. Holnap utalják az első nagyobb munka összegét, amivel már nem csak tűzoltásra futja, hanem a kölcsönkért, a providentes és az uzsorába hajló tartozásainktól is megszabadulunk. Fel kellene lélegeznem, de nem tudok. Ismét nagy meló lesz mama, és én rettegek, hogy valami történik vele itthon. Amikor a múltkor itthon volt azon gondolkoztam, hogy lehet csak így rábízni az életét egy nem szakemberre? Mit csinálok, ha valami baj van? Egyáltalán észreveszem-e, hogy baj van? ( a múltkori 1,8-as vércukrát simán fáradtságnak, és gyengeségnek gondoltuk !!!) Pedig nem vagyok egy pánikolós fajta, sőt vészhelyzetben én szoktam nyugodt maradni. De most aggódom. És azt is utálom, hogy nem tudok tervezni semmit. Én szeretem a dolgokat előre tudni, gyorsan és hatékonyan intézni, de ez most nem fog menni. És azt is tudom, hogy mama már annyira jól van, hogy nehezen fogom tolerálni az “én nem szólok bele, de……..” , az ” én ezt úgy szoktam csinálni, hogy…..” és a ” szerintem most kellene…… “kezdetű mondatokat.