Érdekes dolog történt az anyósommal. Mióta visszakerült a kórházba teljesen megváltozott. Előtte elég nehéz eset volt, én csak úgy hívtam energiavámpír. Hihetetlenül sokat panaszkodott, mindig mindennek a negatív oldalát látta, visszatérő mondásai ” miért ver engem az isten?”, ” az egész életem csak küszködés volt”, “mit dolgoztam én egész életemben, és idejutottam”  stb. Jó meghalt apósom, elhiszem, hogy nehéz nélküle, de valamiért élni kell tovább. Ha meg kell, akkor ne siránkozással teljen már az élet. Én alapvetően pozitív ember vagyok, és a hasonlók társaságát keresem, de mivel az anyósom, hát kénytelen voltam elviselni, sőt az évek során megtanultam elengedni a fülem mellett az örökös ajvékolást. A gyerekek, az unokái mondják, ha lemennek hozzá, hogy mama minden drámai eseményt elmond 5 perc alatt, ki halt meg, ki kapott agyvérzést,milyen nehéz élete volt, miközben dagadtra tömi őket kajával. Na és ez az asszony lett daganatos…némi összefüggés lehet a mit vonzunk életünkbe dologgal… Szóval beteg lett, és azóta még többet panaszkodott, bár nem hittem, hogy az előző éveket felül tudja múlni. De tudta. És most valószínűleg az alacsony vércukorszint egy kicsit átformálta az agyát. Nem panaszkodik!!! Nem hibáztat senkit, nem sajnáltatja magát a nehéz élete miatt. Teljesen ki van cserélve. Igaz beszél zöldségeket, össze-visszaugrál az időben, nem érti, hogy került másik kórterembe, minden ismeretlenben régi ismerősöket vél felfedezni. Néha ijesztő is, mert sok dologra nem emlékszik, de a férjem azt mondta, bárcsak ez a szoftverfrissítés így maradna a negatív énjét illetően. Az orvos szerint majd kitisztul az agya lassacskán. Addig meg  élvezzük a helyzet előnyeit, végre nem az “itt fogok meghalni, soha nem megyek haza” lemez forog.Ma voltunk bent hozzá, és végre mosolygott!!! Szerintem évek óta nem láttam mosolyogni. Az unokái ballagtak, diplomáztak, felvételt nyertek ide-oda, de soha nem örült neki, mindig tudott valami lehangolót mondani. Kisfiam most kezdődik az igazi küzdelem, a gyötrelmes tanulóévek !-mondta fiam sikeres egyetemi felvételije után, aki ezt emlegeti az örökös egyetemi bulizások során. A lányom diplomaosztója: Szegénykém, most majd megtudod milyen nehéz az élet! A kicsi nyolcadikos ballagása után: Jaj használd ki ezeket az éveket, mert elszállnak és így jársz mint nagyanyád! De a kedvencem az én 40. születésnapomon hangzott el: Hány éves is vagy ? 40? Na innentől kezdve már csak lefelé menet van! Szerencsére csípőből tudok lőni,csak annyit mondtam: Ok mama, ha hazamegyek el is kezdem ásni a síromat!