Ma ráértem hosszan gondolkodni életem folyásáról.

A reggeli zűrzavar és káosz után,újabb ötezer kérő, könyörgő és meglehetősen lealázó  telefon után,még anyósomat is meglátogattuk. Reszket remeg, és nyűgös. Jött a doktornő,és  a  férjemmel arra jutottak, hogy jobb lesz neki itthon, mert bár megy a hasa és a vérképe se tökéletes, meg mozogni se tud, de majd az itthoni légkör csodát tesz. Ami én vagyok. Mert apa dolgozik, a gyerekek a suliban, vagy dolgozni,maradok én. Most valahogy nem esett jól. Fáradt vagyok, és agyilag zokni. És most kezdődik minden elölről.

Ma valahogy nem vagyok formában. Legszívesebben ülnék valahol egyedül és zokognék. De tőlem nem ezt várja el a világ. Így hát azzal szórakoztattam magam, hogy az életemen elmélkedtem. Vajon mi lehet a karmám? Csak nem a betegek és szerencsétlenek istápolása? Ahogy visszagondolok, ezek a dolgok mindig megtalálnak. És érdekes módon csak engem! Ott volt nagyikám esete. 80 éves volt mikor apám kettes számú felesége meghalt, akiről fogok írni még ,mert mostoha létére igencsak kedveltem. Szóval fiatalon és túl korán ment el. És itt hagyta ránk a nagyit meg apánkat, ő is jön mindjárt. Szóval nagyi külön lakott, néha főzött, el volt magának. De bevásárolni, gyógyszert íratni, csekket fizetni csak kellett valakinek. Na ez lettem én. Azonkívül hetente jártunk a nővéremmel fürdetni, kitakarítani a lakást, és előre főzni, mert amit hoztak neki, azt nem mindig ette meg. Aztán beteg lett, szaladgáltam orvos után, aztán a kórházba két hónapig. Aztán kiderült hazaadják, de hová??? Két szobában laktunk öten, a nővéremék szintén, a huginak meg, aki féltesó,  elég volt a papa, meg a főiskola. Szóval addig próbálkoztam, amíg helyet nem találtunk neki egy otthonban. Ott jobban lett és még 7 évet élt. Természetesen látogattuk, és ünnepekre mindig hazahoztuk, ami nem volt egyszerű (nem összecsukható járókeret+ suzuki+ nagyi+ sofőr)

Aztán apánk indult el a lejtőn, illetve ért az aljára, ugyanis valljuk be a papa alkoholista volt. Kapott egy agyérgörcsöt, majd hazaadták. A hugom pont előtte költözött össze a barátjával egy másik városban. És én meg egy harmadikban laktam. A nővérem meg annyira haragudott apánkra, hogy le se sz…ta.  Én éppen akkor dolgoztam. Na nem 8-tól 4-ig,áááá, 3 vagy négy műszakban egy negyedik városban. Szóval a hugi meg én gondoztuk a papát. Háááát nem volt egyszerű. Visszagondolva nem is értem, ezt hogy lehetett csinálni. Volt olyan , hogy éjszakai műszak után leszálltam a buszról , mentem gyógyszert íratni, bevásárolni, a papához, mosdatni, borotválni, kaját főzni, ágyat húzni, mosni, beszedni, gyógyszert adagolni. Aztán haza, főztem, bevásároltam, majd lefeküdtem aludni, aztán gyerekek, és mentem éjszakára vissza dolgozni. Ez ment egy évig, aztán a papa demenciája olyan szintre jutott, aminek feltakarítására ma sem szívesen gondolok. Leültettem a hugomat és elmondtam ez így nem mehet, és mentem intézni az otthont.  Némi kp és már vitték is.Őt is hurcolásztuk ünnepekkor ( 2 beteg+2 suzuki+ két járókeret)  Ő már nem sokáig élt.

Aztán a sógornőm, a zártosztályra került, és itt maradt a 3,2 és 1 éves gyereke az apjukkal, akinek ebben nem kis szerepe volt. Szóval akkortájt gyerekeket fuvaroztam oviba, bölcsibe, és próbáltam mentesíteni anyósomat a gyereknevelés alól.

Aztán újra ugyanez, majd harmadszor is. Most anyuka köszöni jól van, tele gyógyszerrel, leszedálva, és így neveli a gyerekeket?!       (tudnék mesélni)

És most az anyósom. A férjem nagynénje(74 éves) ma megkérdezte, nem jöhetne-e ő is, mert nálunk olyan jó ….

A mamával kapcsolatban egyetlen pozitívum van: nem fogok lejönni az emeletről zugenni. A dolgok mai állását nézve (hasmenés, és újabb felfekvés) lehet egyáltalán nem is lesz étvágyam. Minden rosszban van valami jó. Még anyósomban is.