Én nem tudom hogyan viselném a betegséget, a kórházat, a fájdalmat,a kiszolgáltatottságot, de remélem nem úgy, mint anyósom. Napok óta jobban van. Két hete naponta kétszer látogatjuk mi és a sógorom felváltva. Napok óta egyre kekeckedőbb, nem jó semmi, nem jó senki. Erre ma beütött a krach: LÁTOGATÁSI TILALOM!! Próbáltuk felkészíteni, hogy nem tudunk jönni. A válasz : adjatok egy 500-ast valamelyik nővérnek. Mikor mondtuk, hogy krónikus osztályon fekszik, valamint fertőző beteg, csak legyintett: ez is csak politika, nem tudják már hogy tegyék tönkre az embereket… Nem is tudtam ,hogy sírjak vagy nevessek.

Ma kb. ötször telefonált elhaló hangon. Nem volt az orvos, nem foglalkoznak vele a nővérek, fáj a hasa, nem éri el a csengőt, nem tudja bevenni a gyógyszert, egyébként meg már erre a kis időre minek is van ő kórházban?! Úgy is meghal, sárral álmodott,meg apósommal, aki jön érte. Mondtunk mindenfélét vigasztalásképpen, próbáltuk nyugtatgatni. Este következett a csúcs: a férjem felhívta. Jött a szokásos “nemélekénmársokáig” meg “neisfoglalkozzatokvelem”. Aztán panaszkodott, hogy fáj a hasa  délután óta, meg nem éri el a nővérhívót, meg egyébként se jön soha senki, aki segítene neki bármiben is, hiába kéri. Erre én felhívtam a másik telefonról a nővérszobát, és megkértem a nővért nézzen már rá. A férjem továbbra is beszélt anyósommal, suttogtam neki, hogy megy a nővér, azt mondta. És lőn kb. 1 percen belül !! ott volt, hallottuk a telefonon keresztül, amit elfelejtett kinyomni a mama. Szegény nővér áldja meg az isten a türelméért! elmagyarázta vagy 10-szer, hogy az infúzió igenis csepeg, csak lassan, de ezt csak úgy lehet adni, megigazította a hívógombot, megint elmondta, hogy csepeg az infúzió, aztán megint, és megint. Aztán a mama közölte, hogy ő meg nem tud aludni, mert megy az infúzió, és vegyék ki, majd ő megbeszéli a doktornővel, hogy elég neki napi 1 infúzió és kész. A nővér még mindig! türelmesen újra elmondta, hogy az infúzió stb stb. A mama ragaszkodott hozzá, hogy vegye ki. Kivette és kiment. Telefont kinyomtuk mi.

Pár perc múlva csörgött a telefon, hogy minek avatkozunk bele ebbe a dologba, most azt fogják hinni róla, hogy okoskodó, és nem fognak vele foglalkozni. Próbáltuk elmagyarázni, hogy csak segíteni akartunk és nem lesz belőle baja, ha néha hívja a nővért. És lőn megint jött a nővér és mama megint nem nyomta ki a telefont. A nővér szurit adni jött, még mindig türelmes volt, kedves, mama szerint az előbb csak kiment és nem hallgatta végig őt, mert az infúzió stb stb, a nővér ismét elmondta az infúziós dolgot, majd közölte a mamával, hogy majd beírja a füzetbe, hogy ő kérte az infúzió elzárását. Na ő nem! mondta anyósom, tegye csak vissza. A nővér visszatette, a mama közölte, hogy na látja, hogy nem csepeg!, pedig csepeg az, így a nővér, tessék csak megnézni…

Na ezek után mondtam , hogy ha én lettem volna a nővér…..ÉS még nincs vége. A mama felhívta az unokatestvérét, hogy milyen rosszul van,fáj mindene, mire az unokanővére kérdezte, miért nem szól a nővéreknek?! Ááá nem lehet itt csengetni, nem szeretik! Így az unokatesó engem talált meg, hogy milyen ellátás van ebben a kórházban, mindjárt felhívja a nővérszobát és jól letolja őket.

Szóval mindig tudtam, hogy idegesítő anyósom van, energiavámpír alakban, de ma a kisfia is teljes képet kapott róla : “Nem élek már úgyse sokáig, csak szenvedés nekem az élet, mindig is az volt, én sose voltam boldog, mert csak gyötört az élet, de örülök, hogy ép vagyok agyilag, és ezt el tudtam mondani neked kisfiam, akkor most jó éjszakát neked és álmodj szépeket!”