Anyós még kórházban, a küzdelem folyik, most a betegség áll győzelemre…

Érdekes dolgokat hoz ki belőlünk a saját, vagy más betegsége. Anyósom nem az anyám, nem is kellene különösebben szeretnem az ellenünk “elkövetett” múltbeli dolgokért. Mégis rohangálok hozzá, vigasztalok, masszírozok, etetek, felfekvést kenegetek. És mindezt végtelen türelemmel. A férjem, aki a gyerekei sz..os pelenkájától is rosszul volt, teszi ugyanezt. Míg a betegnek időszakai vannak. Volt a ragaszkodós:” ne menjetek, gyertek reggel korán, jaj siessetek vissza”, a laza: “nem kell jönni gyerekek, jól vagyok, nem kell aggódni”, és most van a lelki terror:” nem kell már sokáig jönni hozzám, készüljetek az éjszakára, nem tart már soká”. Ez utóbbi a férjem adagja volt ma, a mama pontosan tudja mivel nyírhatja ki őt lelkileg. Nekem is mond ilyet néha, csak a kilőtt nyilat én szájjal elkapom és kettéroppantom: “Haha, azt te csak úgy gondolod, hogy ez ilyen egyszerű! 6 unokád van helló! És a dédunoka is szóba került, úgyhogy nincs idő meghalni, élni kell.” Ez nem szokott neki tetszeni. Nem tudom miért. ( gonosz kacaj)

Szóval megértem én, neki sem könnyű, sőt neki a legnehezebb. De ennek okán másnak is nehézzé tenni, na ebben az anyósom egyedülálló.

Pedig nekünk sem volt fáklyás menet .Az elmúlt 2 hét alatt, 3-szor közölte az orvosa, hogy készüljünk fel a legrosszabbra is, aztán mindig jobban lett. A cégünk (hónapok óta) első bevétele váratlan huppanók után érkezett csak meg , ez egy másik blogbejegyzés lesz…És közben menni, élni, dolgozni, gyerekezni, nem sírni…

Van az úgy, hogy már nem is fáradt az ember.Csak  egy robot lesz, aki teszi a dolgát nap, mint nap…